Szent Tér Szent Idő

ÉSZREVÉTELEK A SZENT KORONA FELSŐ PANTOKRATOR LEMEZÉNEK ÁTFÚRÁSÁHOZ

A magyar Szent Korona kutatásának egyik sarkalatos vitatémája a keresztpántok metszéspontjában látható, közkeletűen felső Pantokratornak nevezett zománckép átfúrásának kérdése. A fősodratú, és a tulajdonképpen hivatalosnak tekintett álláspont szerint a képet – mint ahogy a keresztpántokat egyáltalán – eredetileg nem a Koronához készítették, azon csak másodlagos felhasználás által nyert elhelyezést. Ebből következőleg a Pantokrator-képre erősített kereszt felszerelése miatt a lemezt „durván” (ez a szó szinte kötelező tartozéka az ilyen ismertetőknek) át kellett fúrni. Ezzel a kijelentéssel – mint ahogy más hasonlókkal is – kimondva-kimondatlanul, Magyarország évszázadokon keresztül a legmagasabb fokon tisztelt nemzeti relikviájának, a magyar történeti alkotmány tanúsága szerint mindenek felett álló szakrális hatalom birtokosának dilettáns módon való, a kapkodó nemtörődömség szellemét idéző kialakítását sugallja.

A Korona egységes rendszerét hangsúlyozó, manapság „alternatív”-nak nevezett kutatók mégis máshogy gondolják. Bár a kérdés van annyira összetett, hogy tulajdonképpen nem szabadna tárgyalni, csak a Korona egészének keletkezéséről alkotott olyan elméletek fényében, amelyek az akadémikus irányultsággal ellentétben a problémákat nem kikerülik, elkendőzik, hanem felvetik és megpróbálják magyarázni, mégis most csak a felső Pantokrator lemezt önmagában tárgyalva, az átfúrás körülményének vizsgálatán keresztül kísérlek meg a „durva” és nemtörődöm módon való rongálás elméletének ellentmondó érveket felsorakoztatni.

Nos lényegében kit is látunk a felső zománclemezen? Az akadémikus kutató már itt az értetlenség hangján szól, mivel számára megmagyarázhatatlan tervezői következetlenség, hogy a Szent Koronán két kép, bár némileg eltérő stílusban, de ugyanazt a személyt ábrázolja. Ugyanis mind az oromzat központi alakjában, mind a szóban forgó felső lemezen Jézus Krisztust ismerhetjük fel. Természetesen szó nincs átgondolatlanságról, mert a hivatalossággal szembeni kutatók között alapvető tételnek számít, hogy a felső zománclemez alakjában az Atyaistent kell látnunk. A Biblia tanúsága, és főképpen Jézus kijelentései szerint az Atyát földi ember nem látta és nem láthatja soha, mert a teremtett világ felé önmagát csak egyszülött fiában mutatta meg. És mivel az Atya és Fiú egylényegű, a középkori keresztény művészet csak a Fiú képében jelenítette meg az első isteni személyt. Példaként lássunk olyan bibliai történetek ábrázolásait, amiknek főszereplője az Atya:

A képeken látható glóriás alakot első ránézésre Jézusnak vélhetnénk, ha nem ismernénk fel a megjelenített történet további szereplőiben Ádámot és Évát. E képeken ugyanis az ember teremtését láthatjuk.

Amikor 1880-ban egy akadémiai bizottság, Ipolyi Arnold elnöklete alatt engedélyt kapott a koronázási klenódiumok vizsgálatára, munkájuk a szemrevételezés, a méretek, drágakövek stb. meghatározása és dokumentálása mellett rajzok, valamint a kor modern technikai lehetőségeit kihasználva, fényképfelvételek készítését is magában foglalta. Többek közt készült egy igen érdekes fénykép, amely az Atya zománclemezét felülnézetből, a rajta helyet foglaló gömbös kereszt nélkül mutatja. Pap Gábor művészettörténész szerint ezt a képet a mai napig nem szívesen mutogatják, mert látható rajta, hogy a lyuk széle „fel van peremezve”, vagyis a kereszt felerősítéséül szolgáló lyuk a rekeszzománclemez készítésével egy időben lett kialakítva. Így tehát nem helytálló az utólagosan, „durva” módon való átfúrás elmélete.

Bár a fotográfián valóban megfigyelhető egy szélesebb sáv, amely a furatot körülveszi, nem hallgathatjuk el, hogy Ipolyi Arnold, aki nemcsak e fotón, de az életben is tanulmányozhatta a kereszt nélküli lyukat, az utólagos átfúrás elmélete mellett tört lándzsát. Hogy a látvány nem volt számára meggyőző, vagy csak értetlenül fogadta egy rekeszzománclemezen látható lyuk tényét és jutott helytelen következtetésre, már nem tudjuk eldönteni, de a kérdés végleges megválaszolása a kép nélkül lehetetlen lenne, ezért köszönettel tartozunk neki és Diwald Adolfnak, fotográfusának.

Nem csupán a lyuk szabaddá tétele miatt fontos ez a fotó, hanem azért is, mert minden azóta készült társával ellentétben itt a kereszt látványa nem akadályozza a szemlélőt abban, hogy az Atyaisten alakját zavartalanul szemügyre vehesse. Véleményem szerint az alak rajzolatának, arányrendszerének vizsgálata is közelebb vihet bennünket a rejtély megoldásához.

Bár a lyuk látványa még így is zavarólag hat, más lesz a helyzet, ha az Atyaisten alakjának befoglaló formájáról egy vonalrajzot készítünk. Így két, eddig kevésbé nyilvánvaló tényre is felfigyelhetünk. Az egyik az, hogy az Atya törzse furcsán meg van nyújtva, a másik pedig, hogy a baljában tartott könyvet – az Élet könyvét, vagy az Evangéliumot – egészen felhúzza a mellkasa felé. Vizsgáljuk meg részletesen a két megállapítást.

Ha tehát a lyuk zavaró látványának kiiktatása után csak az alak arányaira koncentrálunk, láthatjuk a kelleténél jobban megnyújtott törzsét. A térdek így nagyon messze kerülnek a felsőtesttől, az alsó lábszárak rövidnek tűnnek. A jelenség azért is figyelemre méltó, mert a keresztpántok többi zománclemezén látható apostolok figurái ezzel ellentétben zömöknek hatnak, vagyis a nyújtás nem általános stílusjelenség, vagy „típushiba”. (Van, aki ezt a zömökséget azzal magyarázza, hogy az apostolok ülnek. Véleményem szerint a figurák ruharedőinek esése ezt nem támasztja alá, ellentétben az Atya képével, ahol a mester egyértelműen jelezte az ülő helyzetet.) Nyilván e képek zsenialitását és minden tekintetben páratlan voltát nem az anatómiai pontosságuk adja, itt nem is ez volt a mester célja.

Elkészítettem az Atya rajzolatának egy olyan variánsát, amelynek törzse jobban harmonizál a teljes test arányaival. A különbség jól érzékelhető.

Nagyon fontos, hogy ezt összevessük hasonló Pantokrator-ábrázolásokkal, hogy könnyebben belássuk a korrigált rajz  helyességét.

Nem is kezdhetnénk mással, mint a Szent Korona oromzati Krisztus-képével:

A limburgi sztaurotéka (kereszt-ereklye tartó) Jézusa:

Kép a khakuli triptichonról:

És a velencei Szent Márk székesegyház talán legbecsesebb remekének, a Pala d'Oronak Krisztusa:

Folytathatnánk a sort, de itt most legyen elég ennyi. Látható, hogy minden esetben a javított rajz áll közelebb az adott képhez.

Gondolom már sejtjük, mi volt az elnyújtott törzsű alakot készítő mester szándéka. Feltevésem szerint a lyuk helyének ismeretében tervezte meg és vázolta fel a kép rekeszrajzát, és a már lyukkal ellátott lemezen dolgozta ki a végleges zománcképet. Hogy a lényeges képi elemeket láttatni tudja, kénytelen volt széthúzni a lábakat és a felsőtestet.

Lássuk a második megállapítást! A Jézus Krisztus képében megnyilatkozó Atya a baljában tartott könyvet egészen a mellkas magasságában, a váll közelében tartja, ellentétben a hasonló ábrázolásokkal, ahol a könyv minden esetben a figura térdén nyugszik. Bár a fenti képek is ezt illusztrálják, további párhuzamokkal támasztanám alá állításomat.

Az indokot természetesen itt is a lyuk helye szolgáltatja. Ha a korrigált arányú figurán nézzük a könyv eredeti helyzetét, látható, hogy az jócskán belelógna a lyukba. Ha pedig az Élet Könyvét a térdén tartaná, még sokkal jobban. Ezért a mester csak úgy tudta megoldani a könyv ábrázolását, hogy amennyire tudta, felemelte, hogy kikerüljön a furat zónájából.

Most vegyük szemügyre a könyvet magát, és vessük össze a keresztpántok apostolai által tartott hasonló tárgyakkal. A Szent János, Szent Pál, Szent Fülöp, és Szent András kezében látható Evangéliumok boritói díszítő motívumokkal vannak ellátva. Az Atya könyvéről ezek hiányoznak, a többihez képest egyébként is kisebb könyv fedlapja teljesen üres. Márpedig leginkább az övének kellene díszesnek lennie.

Tegyük fel, hogy igaz az utólagos átfúrás teóriája. Ebben az esetben a zománckészítő mester, aki mit sem tudott arról, hogy művét valamikor a jövőben egy lyukkal fogják roncsolni, úgy tervezte volna meg a képet, hogy az általánosságban megfeleljen a típus egyéb képviselőinek. Vagyis az Evangélium nagyobb, az Atyaisten a térdén nyugtatja, és minden bizonnyal gazdag díszítésekkel látta volna el felületét. De nem így történt, mert a készítőnek látnia kellett a furatot, és ehhez igazítania a kompozíció elemeit. Így a Szentírást a rendelkezésre álló szűkös hely miatt kisebbre méretezte, az alak mellmagasságába emelte, és a láthatóan amúgy is kicsiny felületét üresen hagyta.

Bár e lyuk keletkezésének témája viszonylag apró mozzanat a Korona szerkezetének, misztériumának, szakrális küldetésének és egyéb titkainak nagy kérdései mellett, mégis annak bizonyítása, hogy nem későbbi fúrás eredménye, hanem a zománclemez készítésével egyidős, közvetetten azon nézeteket erősíti, melyek szerint a keresztpántok nem holmi könyvtábláról lefeszegetett és erőszakosan hajlítgatott aranylemezek, hanem tudatosan, átgondoltan és előzetes tervek alapján, magához a magyar Szent Koronához készültek.

 Scheffer Miklós